Ezt a közmondást muszáj volt olaszul is leírni, egyrészt mert olyan jól hangzik, másrészt a Kincs ami nincs című filmben is elhangzik a film végén, amit olaszul is megnéztem, és imádom a jelenetet, ahogy takarítanak a múzeumban és vágyon nézik a kis totemet, ami a Pongo-Pongo szigetről származik és az övék is lehetett volna és akkor egyszer Bud Spencer rátámaszkodik Terence Hillre és elhangzik az a bizonyos mondat...
Na de nem a filmről akartam írni, hanem egy barátságról, amely fontos nekem.
Barátságunk Zsófival még 1997-ben kezdődött, mikor olasz szakra kezdtünk járni az egyetemre Szegeden Kezdetben nem voltunk szimpik egymásnak, mert mint a tűz és a víz olyanok vagyunk. Ő egy szerény csendes lány, én meg távolról sem. Akkoriban pláne szilaj voltam, mint egy vad ló, minden buliban, hülyeségben benne voltam, főleg a menő csajokkal dumáltam, de tulajdonképpen nem tartoztam sehová, öntörvényű és kritikus voltam.
Egyszer az előadásokon észrevettem egy fekete, rövid hajú, vékonyka lányt, aki félőn pislogott, és bőszen figyelte az órákat. A vizsgákra mindig jól felkészült. Az udvarias formulákon felül másról nem nagyon beszélt senkivel. Többnyire egyedül volt. Olyan volt mintha mindig bocsánatot kérne, hogy ő él, létezik, ott van.
Aztán egyszer a villamoson megszólítottam. Kiderült az albérlet ahol lakik, közel van ahol lakom. Tehát egy megállóval előbb száll le, mint én. Kiderült az is, hogy, messze lakik, Miskolcon.
Innentől kezdve együtt mentünk haza, ha tehettük, ha úgy volt vége az óráinknak. Az első benyomásom időközben megváltozott irányában, mert az alap dolgokban, morálban egyetértettünk. Jókat tudtunk hülyülni, nevetgélni együtt. Kiderült, hogy nem is annyira csöndes, mint ahogy hittem már vitatkozni, veszekedni is tudtunk.
Kiegészítettük egymást. Én visszafogtam magamat a hatására, ő meg bátrabb, beszédesebb, nyitottabb lett.
Elmentünk egymáshoz, megismertük egymás családját. Segítettünk egymásnak a tanulásban. Közös programokat szerveztünk együtt (színház, mozi, buli stb.) Segítettem neki a város megismerésében is.
Sokat utaztunk együtt, köztük láttunk Szicíliát is. Voltunk Casalgrandéban, egy kis olasz városkában Modena mellett, ahol tolmácskodtunk egy nemzetközi középiskolai kézilabda tornán. Számos vidéki városban is megfordultunk pl. Tapolcán, Szerencsen. Túráztunk a Bükkben, megmutatta Miskolc csodálatos környékét, a Diósgyőri vártól-Lillafüredig mindent.
Kapcsolatunkat nehezítette, mikor második évtől Zsófi Pesten folytatta az egyetemet olasz-német szakon. Onnantól kezdve felváltva mentünk egymáshoz. A koleszban aludtam. Jártunk Pesten is sokfelé színházban, kávéházban, kulturális programon, jól éreztük magunkat.
Aztán Pesten találta meg élete párját és odaköltözött végleg. Már neki is van egy kisfia, Gyula, aki 2007 decemberében született.
Bánom is meg nem is, hogy Pesten vannak, mert ott sok minden van, ami Szegeden nincs, és amúgy is autópályán másfél óra az út.
Összegezve, nagyon örülök, hogy a barátomnak tudhatom Őt. Az embernek ha pár igaz barátja van, az többet ér minden sok felületes ismerősnél.
Bánom is meg nem is, hogy Pesten vannak, mert ott sok minden van, ami Szegeden nincs, és amúgy is autópályán másfél óra az út.
Összegezve, nagyon örülök, hogy a barátomnak tudhatom Őt. Az embernek ha pár igaz barátja van, az többet ér minden sok felületes ismerősnél.
A diósgyőri vár előtt még 2005-ben
 |
| Miskolcon 2006-ban |
Niki és Gyula 2008-ban Balcsin
 |
Most szombaton is nálunk jártak
2 megjegyzés:
Húúú, de nagy legényke már Gyula...Zsófi meg pont olyan, mint régen:) Pussz neki, ha beszélsz vele (és NEKED IS:))))
Oké átadom! Szoktam rólad mesélni neki!
Megjegyzés küldése